Megpróbálom leírni, hogy milyen az én életem,
Kezdem azzal hogy nem jön be, a kiszolgálás és kényelem.
Szeretem a dolgaimat, saját magam megoldani,
Így nem hibáztatok mást, ha sikerül valamit elrontani.
Ha kirándulni megyek egyedül, olyan helyre megyek,
Ahol csak én vagyok egyedül, és nincsenek emberek.
Mert a kirándulásaim arról szólnak, hogy megcsinálok mindazt,
Amit a kát kirándulás között, magamba folytottam.
Megpillantom a horizonton, a felkelő nap fényét,
És arra vágyom hogy óra helyett, ébredésre te kérjél.
Ahogy jön fel a nap, úgy nyílik a szemem,
Azt vággya a szívem, hogy megérintsen kezed.
A Nap már félúton jár, az ég tetejére siet,
Ha már reggel nem lehetek veled, legalább délután igen.
Dálután mint egy mérleg, átbillen a Nap,
És a reggelhez képest már a másik irányba tart.
Megyek én is a Nap után, de félúton elakadok,
Mert az irántad érzett hiánytól, egész nap nem szabadulok.
Elindul a nap, oda ahonnan jött,
Mert csalogatja valami, a horizont felöl.
Lemegy a Nap, és eljön az éj,
De a másik oldalon, egy másik embernek felkél.
Ha nem kéne este elbúcsúznunk, nem lenne gond az éjjel,
De addig el kell viselnem, hogy egyedül fekszem a pléden.